29.rész-szerda

-Hehh te nem vagy 100as.-nevettem.
-Lehet!Mondjuuuuuk...Tina mennyire akadt ki szerinted?
-Hát ööö...nem tudom.
-De a nővéred.
-Jó de ilyen helyzetben nem tudom mit csinál, mert ilyen helyzet még sosem volt...
-Ja világos. De ez akkor is vicces volt!-vigyorodott el.
-Az!-mosolyogtam.Ekkor megcsörrent Bill telefonja.
-Igen?-most beszélt a valaki.
-Értem. Jó. Megkérdezem.-Megkérdez? Kit? Mit? Miről? Letette a telefont.
-Na? Ki volt az?-érdeklődtem. Billt láthatóan meglepte a hívás.
-Tom...
-És?
-Át tudsz jönni hozzánk?
-Hát...Talán...Megpróbálhatok.
-Oké segítek.-Bill segített lemászni az ágyról.Majd elindultunk volna a lépcsőn. Ekkor eszembejutott valami.
-Várj egy percet!-és visszasiettem (mármint amennyire sietni tudtam) a szobámba. Gyorsan előkapartam a pulcsiját és már mentem is ki.
-Tessék itt a pulcsid!-és odaadtam neki.
-Jajj köszi.Akkor indulás.-Lassan lementünk.Anyu és Henrik a nappaliban beszélgettek. Mikor anyu meglátott megkérdezte:
-Hát te kislányom hova hova?
-Átmegyek Billékhez.
-Te is? Tina épp most ment át Tomhoz. Na mindegy menj csak.-Hmm...Tina is ott van? Ezek készülnek valamire...Mármint Tina és Tom. Ez Billnek is feltűnt mert ő is értetlenül ráncolta a homlokát.Kimentünk az ajtón. Bill rögtön hangot adott érzelmeinek:
-Ez nekem nagyon gyanús!!!-mondta kicsit bosszúsan.
-Nekem is!Szerinted mire készülhetnek?
-Nem tudom szerintem Tina kombinált valamit, mármint félreértette a látottakat, elmondta Tomnak a bátyámnak meg több se kell...
-Szerintem is így lehet...
Átértünk Billékhez. Bementünk az ajtón először ugye a nappaliba. Tom és Tina már ott ültek a kanapén valami nagyon fontosról dumálhattak mert amikor beléptünk rögtön elhallgattak. Tom hátradőlt és szélesen elvigyorodott. Mi Billel csak álltunk az ajtóban. Nem akartam mondani, hogy én már szívesen leülnék...
-Nem ültök le?-kérdezte Tom.
-De!-morgott Bill. Végre! Leültünk. -Na minek kellett idejönnünk?
-Miért, félbe kellett hagynotok valamit?-kérdezte Tom.Húúúúúúúúúúú........Tinát meg fogom ölni!!!
-Igen. Képzeld beszélgettünk-vágta rá Bill.
-Ühümm...beszélgettetek. Mi is azért hívtunk titeket. Hogy beszélgessünk...-mondta bólogatva Tom.
-Nyögjétek már ki mit akartok!-mondtam.
-Tina mondott valamit...-Tina! Megöllek!
-Igen? És mit mondott?-kérdeztem közömbösen, mint akit nem érdekelne a dolog.
-Óóó tudjátok ti azt!-vigyorgott tovább Tom.
-Tina! Mi a faszt mondtál Tomnak?-kérdeztem.
-Csak elmondtam amit láttam.
-Na jó! Idefigyeljetek! Az félreértés! Én Verát poénból megcsikiztem, tudjátok mint az ovisok. Vágjátok?
-Ühümm...jó duma...Csodálom hogy én még nem találtam ilyet ki-gúnyolódott Tom.
-Ti tényleg azthiszitek hogy lefeküdtem Billel?!-csúszott ki a számon. Ez az őszinte meglepetésem mindannyiuk tekintetét rám vonzotta. Tom és Tina tanácstalanul egymásranéztek. Ez így tényleg meredek volt nekik.
-Hát...lehet.-mondta Tom.
-Köszi Tom. És kösz Tina.-morogtam.-Egyébként ti beszéltek?!-változtattam hangnemet- Tegnap eltűntetek egész napra! Vajon mit csináltatok addig? Egyedül lehettetek a házban...
-Hát semmit. Beszélgettünk, sétáltunk...-mondta Tina. Élveztem hogy végre nálam a labda.
-Ahaaa persze! Van rá tanutok? :D
-Miért kéne?-kérdezte Tom.
-Mert nehéz rólatok elhinni, hogy nem volt semmi-mondta Bill.
-Nektek sincs tanutok tegnapra!-vágott vissza Tom.
-Ohh dehogynem-nevetett Bill-Georg, Gustav és egy-két orvos elég nektek?
-Na és este hol voltatok?-kérdezte Tom.
-Hol bátyus? Itt a kertben dekkoltunk.-a vita befejezettnek látszott. 1-1. Meg kell egyeznünk hogy mindketten hiszünk egymásnak és ennyi.
-Jól van. Tényleg nem volt semmi?-kérdezte Tom.
-A fenébe is! Higgyetek már nekünk!-mondtam.
-Oké-oké hiszünk.-mondta Tom.
-Helyes!-vágta rá Bill.
-Akkor én hazamehetnék? Mert elég fáradt vagyok...-Tényleg erősek a fájdalomcsillapítóim és eléggé kimerültem...
-Ja persze menj nyugodtan.-mondta Tom.
-Hazakísérjelek?-kérdezte Bill.
-Köszi, az jó lenne.-mondtam és elindultunk. Átértünk a házunkhoz.
-Nem ülünk le még hátul egy kicsit?-kérdeztem.
-De az jó lenne-mondta Bill. Kicsit borongós ködös őszi délután volt. A szél is fújt.
Hátramentünk a teraszhoz, ami nagyon kis hangulatos hely volt. Bill leült mellém. Fáztunk ezért közelebb bújtunk egymáshoz. Eleredt az eső. Csak néztük ahogy hullanak az esőcseppek.
-Ez olyan szép nem?-fordultam Billhez.
-De...mintahogy te is!-mondta. Ezt jól hallottam? Mit jelent ez? De ekkor már nem volt idő a kérdésekre. Bill úgy ahogy nem egész egy órája, úgy most is csak vészesen közeledett felém...közeledett...közeledett...és eljött életem legszebb perce! Bill megcsókolt! Én visszacsókoltam. És csak csókolóztunk az esőben mikozben átölelt...Szeretem őt! Szeretem őt! Szeretem őt! És ő is engem. Abbahagytuk.
-Én szeretlek!-lihegte Bill.
-Én is! Ha tudnád mennyire!
-Amióta megláttalak egy percet se bírok nélküled!
-Én se!-mondtam.
-De most ne beszéljünk!-és újra elkezdett csókolni.