34.rész

Tudtam! Éreztem, hogy nincs rendben valami. Dehogy Ő?
-Lena! Mi az? Engedj már be-dörömbölt az ajtón.
-Engedjen a halál! Húzz innen te szemét!
-Na mi az Lena? Nem engedsz be? Nem is örülsz nekem?
-Kevin! Azonnal tűnj el vagy rendőrt hívok!!!
Kevin a volt párom…Mit akar? Miért talál meg újra és újra? Legutóbb amikor még Billel voltunk akkor is összefutottunk. Még jó hogy akkor ott volt Bill és leállította. De most? Nincs itt senki! Miért nem tűnik el az életemből???
-Ugyan már Lena…sose tudnád rámúszítani a zsarukat…Te is tudod. Szeretsz így nem lennél rá képes.
Na ez már több mint sok! Miért nem fogja fel, hogy tiszta szívemből utálom. Azok után amit tett…
-Szeret a rákos nyavalya téged. Mikor fogod már fel, hogy VÉGE? Mikor tűnsz el? Istenem két és fél év alatt miért nem tudtál elfelejteni?
-Mert szeretlek.-mondta azzal a negédes hangjával amit úgy utálok benne.
-Én utállak. És ha szeretsz hagyj békén!-dehogy szeretsz te vadállat!
-Mért haragszol még mindig?
-Ezt komolyan kérdezed?
-Igen…De nyisd már ki. Nyugi ha nem akarod nem megyek be csak hagy lássalak ha már beszélünk.
Én nem akartam vele beszélni. Igenis féltem tőle. És fogalmam sincs, hogy miért de kinyitottam az ajtót.
-Mit akarsz tőlem?-kérdeztem határozottan. Utáltam azt a szemét nyálas pofáját látni. Undorodtam tőle. Nem is tudom, hogy lehet embert így utálni…Legszívesebben éhes oroszlánok közé dobatnám…
-Újrakezdeni? Vagy folytatni.
-Ne röhögtess már!!!-gúnyolódtam. De úgy láttam kezdett mérges lenni. Megcsillant a szemében az az eszelős fény amitől úgy féltem…
-Kiröhögsz? Komolyan kiröhögsz?-emelte fel a hangját mire nagyon megijedtem.
-Nem…csak értsd már meg, hogy nem érdekelsz! Tűnj el, és ne gyere vissza!-bár hangom határozottan csengett én már nem éreztem magam ilyen magabiztosnak. Tudtam mire képes és nagyon féltem tőle….
-Te meg azt értsd meg, hogy egyszer és mindenkorrra az enyém vagy!!!-mondta halkan, mint egy pszichopata, és mindkét kezével megragadta a kezemet és elkezdett a kapu felé vonszolni.
Ekkor felsikoltottam. Próbáltam rúgni, csípni, ütni, harapni bármit de nem használt.
-Engedj el te vadállat! Segítség!-kiáltottam.
Nem tudtam mit akar. Elvisz? Megöl? Fogva tart? Ez egy őrült, bármi kitellik tőle. Nem lehet, hogy ismét vele kell legyek. NEM…!
Már a kapuig is erljutottunk.Teljesen kilátástalannak tűnt a helyzetem. Senki nem fog a sötét utcán jönni és a szomszédok se hallanak meg…Elvesztem.
A kapu előtt közvetlen ott parkolt a kocsija. Kinyitotta az ajtót és be akart tuszkolni de ekkor sikerült jól hasbavágnom.
-Te mocsok ribanc!-üvöltött rám fájdalmasan és felpofozott. Próbáltam kiszakadni a szorításból és rángattam őt de ő megragadta a hajam és úgy húzott vissza. Borzalmasan fájt. Valami fényeset láttam aztán fékcsikorgást hallottam. Nem hiszem el! Van Isten? Valaki segít.
2 alak kipattant az autóból és rátámadtak Kevinre. Én az egészből szinte nem láttam és nem is fogtam fel semmit, mivel Kevin hozzávágott a kocsihoz és én a nyitott ajtó mögött, a földön voltam. Kisebb nagyobb dulakodás volt mellettem és az egyik “megmentőm” odahajolt hozzám az ajtó fölött.
-Hé te! Jól vagy?-kérdezte lágy, szelíd hangon. A hideg végigfutott a hátamon.Felnéztem rá.
Lehet ez, hogy…? Ilyen nincs…