73.rész

(újra Veronika szemszögéből)
10 perc múlva megjelent az ajtóban Bill. Idáig csak őt vártam. Olyan jó őt újra látni. Az arca tényleg nagyon megviselt de...semmi másra nem vártam az elmúlt órákban csakhogy az ő karjaiban lehessek...
-Bill!-mondtam neki és fel akartam volna kelni de éles fájdalom hasított a hasamba ígyhát inkább maradtam. Bill odajött mellém és leült a székre. Fejét lehajtotta és egy szót sem szólt. Nem értettem. Meg se kérdezi mi van velem? De még csak nem is köszön?
-Bill?
Csak ülltem éskérdőn tekintettem rá. Ő meg még véletlenül se nézett rám. Most mi baja van velem? Én sokkal több mindenen mentem keresztül mint ő, és ő haragszik rám, vagy mi?
Kb. 10 percig ülltünk így.
-Bill mondj már valamit!-mondtam miközben a sírás folytogatott.
-Mit mondhatnék?-nézett rám. Tekintetében csak sötétséget láttam.
-Ezt hogy érted?
-Hogy? Miattam megvertek és megaláztak téged, és ha ez nem lenne elég a közös gyerekünket aki volt és nincs, miattam vesztetted el! Ezek után szerintem nekem van a legkevesebb jogom bármit is kérdezni tőled...-Nem...nem lehet, hogy magát okolja!
-Bill...jól értem, hogy te most magadat okolod?-kérdeztem.
-Én veled voltam. És nem tudtalak megvédeni. Innentől kezdve az én hibám.
-Bill ez hülyeség gyere már ide!-meg akartam ölelni de eltolt. Ekkor minden maradék tartásomat elveszítettem. Kitört belőlem a zokogás. Úgy éreztem Bill nem szeret. Hogy lehet ennyire hülye, hogy magát okolja. Nem veszi észre, hogy nekem nem az undokoskodására, és az önmarcangolására van szükségem, hanem arra hogy mellettem legyen???
-Bill én szeretlek és nem okollak téged! Bill te már nem szeretsz engem?-kérdeztem.
Bill nem válaszolt csak felállt és elment. Nem tudtam felfogni azt ami most történt. Kidobott? Mindennek vége? Úgy beszélt velem mint a lópokróc, aztán feláll és szónélkül elmegy?
Visszadőltem az ágyra, hátat fordítottam az ajtónak és csak sírtam. Egy 10 perc múlva arra lettem figyelmes hogy nyílik az ajtó. Nem néztem hátra, hogy ki az. Lehet hogy Bill meggondolta magát?
-Szia Veroccs! Jól vagy?-hallom Tom hangját. Megfordultam. Ő leüllt az ágyam szélére. A szemei pont mint Billé...csak az övében legalább nem hidegség van hanem törődés.
-Szia! Nem kifejezetten...-mondtam.
-Most találkoztam Billel. Ingerült volt és elrohant. Összevesztetek?
-Hogy összevesztünk? Összeveszni csak akkor lehet ha beszélgetünk. Bill szó nélkül bejött leüllt a székre, nem szólt hozzám aztán beadta nekem a dumát hogy ő azért nem beszél velem, mert minden az ő hibája. Erre mondtam, hogy ez hülyeség. Aztán megkérdeztem tőle, hogy egyáltalán szeret-e még. Erre ő...-nem bírtam folytatni csak sírni tudtam. Tom átölelt. Annyira jólesett most valakinek az érintése. Biztonságban éreztem magam a közelségétől, és úgy éreztem mintha megnyugodnék. Tudtam, hogy nem Tomot kéne itt ölelgetnem, de most muszály volt mégis valakinek kiadnom a fájdalmamat...
-Beszélek majd vele. Ne törődj vele ilyenkor. Annyi stressz érte, hogy így vezeti le. Holnapra, de max. egy két nap és újra a régi lesz.-Ránéztem Tomra.
-Tom! Nekem nem egy két nap vagy egy két hét vagy mit tudom én mennyi idő múlva van rá szükségem! Hanem most! Most ebben a percben is, és a következő órákban napokban és hetekben. Meddig várjak rá? Miért engem büntet?